Hands Off Venezuela

Peter Hallward Haiti történetének egyik legelismertebb szakértője a világon. Az alábbi cikk a Socialist Worker c. angol trockista hetilapnak adott nyilatkozata alapján készült.

Peter Hallward - Az amerikai imperializmus pusztítása Haitiben

Annak a fő oka, hogy a földrengés Haitiban ilyen hatalmas pusztítást és emberveszteséget jelentett (és jelent ezekben a pillanatokban is) természetesen az ország szegénysége. Ez utóbbinak mármost három alapvető oka van.

Először is, Haiti volt az egyetlen hely a világon, ahol a rabszolgaság rendszerét csak és kizárólag maguk a rabszolgák döntötték meg. Ez azonban egy 12 évig tartó háborút jelentett, amelyben odaveszett a lakosság kb. 1/3-a, elpusztult majd minden város és az ültetvények szinte mind tönkrementek.

Másodszor, Haiti népe nagy árat fizetett azért, hogy sokáig ellenállt az "eredeti felhalmozásnak" [Marx]. Nagy-Britanniában és szerte Európában és a világ többi részének jelentős részén a parasztokat elűzték földjeikről, ezáltal létrehozva a vidéki és városi proletariátus "emberanyagát".

Ez a folyamat Haitiben csak az 1970-es években kezdődött meg, amikor agresszív neoliberális lépésekkel (paramilitáris nyomással kiegészítve) kényszerítették rá a kisbirtokosok sokaságát, hogy hagyják hátra földjüket.

A védővámokat - amelyek egészen addig valahogy lehetővé tették a haiti mezőgazdaság számára az életben maradást - eltávolították, az állami támogatásokat (és általában kiadásokat) megnyirbálták, az állami tulajdonban lévő vállalatokat eladták. Ezt a folyamatot Haitiben mint az "amerikai tervet", vagy a "halál-tervet" emlegették. A cél az volt, hogy a munkaerőt az önfenntartó mezőgazdaságból "profitábilisabb" ágazatokba irányítsák át, mint pl. a könnyűgépipar vagy a ruhaipar. A földjüktől megfosztott [dispossessed] parasztok tömegesen kezdtek el egyre zsúfoltabb nyomornegyedekbe [slums] vándorolni, mint pl. Cité Soleil-be [jelentése: Napváros], ami közvetlenül a gyárak mellett fekszik. A munkanélküliség magas szintje biztosította, hogy a bérek továbbra is rendkívül alacsony szinten maradtak (az amerikai kontinensen belül itt a legalacsonyabbak), kb. napi 2 dollár szintjén (ami kb. negyede a szomszédos Dominikai Köztársaság átlagbérének.)

A hadsereg és paramilitáris alakulatok (a “Macoute-legények") közben biztosították, hogy nehogy az emberek szakszervezeteket hozzanak létre, vagy az ellenállás más formáival próbálkozzanak. De a nyolcvanas években mégis elkezdett a helyzet irányítása kicsúszni a hadsereg kezéből. A tiltakozások túlságosan masszívvá váltak ahhoz, hogy a hadsereg kontrollálni tudja őket, és végül 1990-ben Haitiben megválasztottak egy olyan elnököt (Jean-Bertrand Aristide-et), aki szemben állt a hadsereggel és az "amerikai tervvel". A reakció, amit ez az ellenállás kiváltott, a harmadik oka annak, hogy ma Haiti továbbra is szegény ország - sőt, szegényebb, mint 20 évvel ezelőtt.

1990-től kezdve ugyanis Haiti gazdasági-politikai elitcsoportjai és nemzetközi szövetségeseik kíméletlen hadjáratot folytattak, hogy elfojtsák a kibontakozó társadalmi ellenállást és diszkreditálják annak vezetőit.

Ez a harc (ami a haiti nép többsége és az elit-katonaság koalíció között zajlott) meghatározta az utóbbi 20 év politikai életét - és még ma is folytatódik.

1990 óta a haiti uralkodó osztály különböző eszközöket keresett, hogy rákényszerítse a társadalmat a neoliberális "fejlődési" modell elfogadására és hogy valamilyen katonai támogatást szerezzen a status quo "stabilitásának" biztosításához.

Kezdetben úgy tűnt, hogy a társadalom lázadása sikeres lehet: a mozgalom a nyolcvanas években óriási ütemben növekedett. Inspirációs forrása többek között a felszabadítási teológia és a latin-amerikai anti-imperialista hagyomány volt. Aristide és a körülötte lévő emberek nem csak a társadalmi igazságosság érvényesítésére törekedtek, hanem nyíltan beszéltek az osztály- és vagyoni különbségekről is. Szintén nyíltan érveltek a hadsereggel és a Macoute-legényekkel szembeni társadalmi önvédelem szükségessé mellett - ami pánikot váltott ki az ország elitcsoportjainak körében. Amikor Aristide-et először megválasztották (a szavazatok 67%-ával) a hadsereg a szokásos módon tette helyre a társadalom felől érkező fenyegetést: erőszakos puccsot hajtottak végre. Miután a hadsereg visszanyerte az ország fölötti kontrollját a tisztogatások és leszámolások során több ezer embert gyilkoltak meg 1991 és 1994 között.

Aristide-et száműzetésbe kényszerítették egészen addig, amíg a könyörtelen erőszakhullám hatására nem volt hajlandó elfogadni épp azokat a neoliberális programpontokat, amelyekkel választási kampánya során korábban szembeszállt.

Az Egyesült Államok és lokális kliensei Haitiben kést tartottak Aristide torkának és "választást" ajánlottak föl neki: vagy tovább folytatódik a hadsereg kegyetlenkedése, egészen addig, amíg a társadalmi mozgalom bázisát teljesen kiirtják, vagy elfogadod az általunk kívánt intézkedések valamilyen kompromisszumos változatát.

Fenyegetés

Aristide hosszú ideig ellenállt, míg végül úgy döntött, hogy nincsen más valós alternatíva, mint elfogadni a felkínált ajánlatot. Amikor az amerikaiak úgy látták, hogy Aristide már nem jelent többé fenyegetést, Clinton elnök csapatokat küldött 1994 szeptemberében, hogy egy "humanitárius" bevetés keretében "helyreállítsák a demokráciát" Haitiben. Ami valójában történt, az az volt, hogy az amerikai csapatok 6 évig ott maradtak Haitiben és megpróbáltak az országból egy kezes amerikai protektorátust csinálni. Aristide azonban mégis el tudott érni két fontos dolgot. Ahogy visszatért Haitire, arra használta föl az amerikai hadsereg jelenlétét, hogy föloszlassa Haiti saját hadseregét, ezzel eliminálva az uralkodó osztály hagyományos védőbástyáját. Ez óriási lépés volt előre. Ezzel párhuzamosan Aristide segítette egy fegyelmezettebb politikai szervezet létrehozását, amely képes megszerezni és megtartani a politikai hatalmat. Ez a szervezet később Fanmi Lavalas néven vált ismertté. Ez az új mozgalom az előző katonai puccs által elfojtott népi ellenállás maradékaiból jött létre. Az óriási mélyszegénység és az általában kedvezőtlen társadalmi környezet miatt persze azonnal ellepték az opportunisták. Természetesen nem volt ez egy tökéletes szervezet.  De mégis ez volt messzea legprogresszívabb parlamentáris-demokratikus kísérlet Haiti történetében. 2000-ben aztán Aristide meg is nyerte az elnökválasztást, a Fanmi Lavalas pedig a parlamenti választásokat, méghozzá óriási többséggel - a parlamenti helyek 90%-át megszerezve. Ekkor tehát hatalomra került egy valóban népszerű és népbarát vezető, hadsereg többé már nem volt és úgy tűnt most végre fönnáll a valódi társadalmi változás lehetősége.

Ekkor - ahogy az várható volt - a haiti uralkodó osztály újabb kampányba kezdett, hogy lejárassa Aristide-et és megbuktassa kormányát. Először megpróbálták a választásokat (2000) diszkreditálni, amelyek pedig a legtisztább törvényhozói választások voltak Haiti történetében. Ezután az államcsőd előidézésével kísérleteztek, kilobbizva az összes nemzetközi segély felfüggesztését. Az Egyesült Államok még az Intra-American Development Bank hiteleit is blokkolta, amelyek folyósításában pedig korábban már megegyeztek. Mindennek az eredménye az lett, hogy az állami költségvetés eredeti méretének felére zsugorodott, az ország nemzeti összterméke pedig összeomlott. A gazdaság számára ez egy szőnyegbombázással ért föl, és ez természetesen az egyik fő oka, hogy ma az állam Haitiben annyira gyenge. 1990 óta lehetetlenné vált bármiféle komolyabb befektetés az állami intézményekbe, amely lehetővé tette volna, hogy az állam valamiféleképpen szabályozza a gazdaság életet - vagy épp beavatkozzon, ha az országot valamilyen katasztrófa éri. A legtöbb nemzetközi segély, ami elér Haitibe NGO-kon keresztül megy - s nekik megvan a saját agendájuk és nem különösebben érdekeltek egy erős haiti állam fölépítésében. Sok NGO-nak ráadásul valamiféle reakciós-vallási háttere van. A hetvenes évek óta hatalmas mértékben elszaporodtak a semmiből föltűnő különböző evangelista egyházak, amelyeket elsősorban a felszabadítási teológia föltartóztatására hoztak létre. Az NGO-pénzek jelentős része ezeken az egyházakon keresztül megy. Kétségtelenül vannak köztük olyanok is, amelyek mindenféle hasznos dolgokat csinálnak, azonban túl kis nagyságrendű a dolog és nincs köztük koordináció. Haitiben nem kevés ember ezeket az NGO-kat egyszerűen parazitának tartja: már régóta az országban tanyáznak, még sincs látható hatásuk a szegénység elterjedtségére vagy az ország általános fejlődésére; lényegében Haiti problémáin élősködnek.

Amire Haitinek szüksége lenne, az a masszív nemzeti befektetések az ország infrastruktúrájába, a társadalom és az ország erőforrásainak mobilizációja.

Az Aristide-dal szembeni nyomásgyakorlás, ami már 2000-ben megkezdődött hamarosan destabilizációs kampánnyá fejlődött, méghozzá nyilvánvaló nemzetközi támogatással. A dologba paramilitáris erők is bekapcsolódtak, fegyveres felkelést indítva a kormány ellen. 2004 február 28-án végül amerikai katonák az éjszaka közepén elrabolták Aristide-et és repülőgépre rakva lényegében kitoloncolták az országból [Közép-Afrikába].

Az USA-nak úgy sikerült megdöntenie Latin-Amerika egyik legnépszerűbb kormányát, hogy keményebben kritizálták volna érte - sőt, magát azt a tényt, hogy itt egy katonai puccs történt, máig nem ismerték el vagy látták be széles körben.

A demokratikusan megválasztott kormányt egy amerikai bábbal, Gérard Latortue-vel váltották föl. Az amerikai csapatokat gyorsan felváltották az ENSZ "stabilizációs"  csapatainak masszív bevetésével. Az ENSZ fő feladata a nép "pacifikálása" volt - azaz, hogy elfogadtassák a társadalommal a puccsot. Ez egyfajta alacsony intenzitású háborút jelentett Aristide támogatói ellen, ami különösen a szegénynegyedeket érintette. Az Aristide melletti népi mozgalmat fokozatosan kriminalizálták. Támogatóit lényegében mint bűnözőket és bűnbandák résztvevőit állítják be, olyan embereknek, akik fenyegetik a tulajdon szentségét, a jog uralmát és a rendet - azaz a politikai dimenzió teljesen kimarad a képből.

A nyugati média tele van hírekkel arról, hogy Haiti mennyire erőszakos hely, ez azonban valójában nem igaz. A bűnesetek száma rendkívül alacsony. [a fordító megjegyzése: ezen azért lehetne vitatkozni, pl. nemzetközi statisztikák szerint a gyilkosságok száma (/100.000 fő) a magyar szint hatszorosa, a rendkívül magas amerikainak (USA) a duplája.]

Haiti vezetői azt szokták mondani, hogy az ország kvázi állandó "biztonságpolitikai" [security] válságban van. Ezt persze arra használják föl, hogy a választásokat állandóan elhalasszák - mondván, túlságosan nagy "biztonságpolitikai" kockázatot jelentenének.

Érvelésük szerint a "demokrácia" visszaállításához először biztonság, stabilitás kellene. Ezzel pedig ki van pipálva az amerikai és ENSZ megszállás igazolása is. Igaz persze, hogy egy olyan szegény városban, mint Port-au-Prince vannak bűnszövetkezetek és az is, hogy az ENSZ fölszámolt néhányat közülük. Azonban az okokkal, amelyek miatt ezek a bűnszövetkezetek egyáltalán létrejöttek (és jönnek) egyáltalán nem foglalkoztak.

Érintettség

Ezen fölül előfordult jó néhány olyan bűneset is (pl. nemi erőszak jó néhány esete), amelyekben maga az ENSZ is érintett. Az ENSZ a 2004-es puccs után rendkívül agresszívan lépett föl, hogy "pacifikáljon" bizonyos lakóterületeket. ENSZ csapatok 2005-ben és 2006-ban is betörtek Cité Soleil-be, egy politikailag nagyon fontos városnegyedbe, ahol közismerten erős a Lavalas támogatottsága. Az akció során többször is tüzet nyitottak a rendkívül sűrűn lakott nyomornegyedben, ahol a legtöbb épület pléhlemezből, vagy kartonból van, így a golyók addig repülnek, amíg el nem találnak valakit. Mindkét akció alkalmával megöltek kb. 20-25 embert. Szintén az ENSZ felügyelete alatt alakították ki az új választási rendszert, amely megakadályozza, hogy a Lavalas elinduljon az eredetileg februárra tervezett általános választásokon. Ez gúnyt űz magából a demokratikus processzusból. Az ENSZ-nek 9000 katonája és katonai rendőre van Haitiben, kb. 1000-1500 civil tanácsadója és évi 600 millió dolláros költségvetése, amelynek nagy részét katonai célokra költik el. A "békefenntartók" idejük nagy részét azzal töltik, hogy páncélozott járművekkel járőröznek a fővárosban, mintha az "ellenséges terület" lenne.

Gyakorlatilag semmit sem tettek az alapvető infrastruktúra kiépítéséért, az ivóvíz-ellátás biztosításáért, nem építettek kórházakat, csatornákat vagy szeméttárolókat.

A földrengést követő órákban az ENSZ csapatok arra voltak képesek, hogy bázisaikat őrizzék és ölbe tett kézzel üljenek. Annak, hogy képtelenek voltak kiépíteni a vízellátás alapinfrastruktúráját most láthatók katasztrofális következményei.

Természetesen egy ilyen katasztrófát követően a világ bármelyik országának szüksége lenne annyi segítségre, amennyi csak lehetséges. Kezdetben úgy volt, hogy az USA példátlan mértékű logisztikai segítséget fog nyújtani - ehelyett azonban a mentőakció erősen emlékeztet egy katonai invázióra. Amikor az USA megszerezte a repülőtér fölötti irányítást több segélyszállítmánnyal megrakott repülőgépet is visszautasított [turned aside], hogy elsőbbséget adjon a katonai gépeknek. A cél láthatóan az volt, hogy előbb saját katonáit hozza be a szigetre, még akkor is, ha emiatt késve indult meg a romok közti keresés, vagy az víz-, étel- és gyógyszerszállítmányok.

Az amerikaiak így (újból) sikeresen fölépítettek egy 10.000 fős haderőt Haitiben, miközben számtalan ember a romok alatt feküdt. Az amerikai hadsereg nyilvánvalóan arra is föl akarja használni ezt a lehetőséget, hogy egyfajta Florence Nightingale-szerepben jelenhessen meg, a katasztrofális iraki és afganisztáni leszereplés után.

A masszív amerikai katonai jelenlét nagy mértékben meg fogja határozni az újjáépítés folyamatát. Naomi Klein-nak alighanem igaza van, amikor azt mondja, hogy a haitiek jobb ha odafigyelnek a katasztrófa-kapitalisták megjelenésére, akik általában megjelennek ilyen szituációkban, kihasználva a katasztrófa okozta káoszt.

Részemről arra tippelnék, hogy a privatizáció föl fog gyorsulni és lesz egy csomó csúnya telekspekulációs, földtulajdonnal kapcsolatos ügy. A vezetők máris többet hangsúlyozzák a "biztonság" és "stabilitás" szükségességét és nem lennék meglepve, ha hamarosan megkezdődne az intenzív nyomásgyakorlás a hadsereg újrafelállítására.

A hitelesebb külföldi újságírók kiemelték a figyelemreméltó nyugalmat és szolidaritást, amit az emberek a katasztrófa körülményei között tanúsítottak, miközben az ENSZ és az amerikai állam szóvivői a fosztogatás és zendülés veszélyeiről beszéltek. El kell kerülni - mondják - hogy egy újabb "Szomáliára" kerüljön sor. Ez aztán nagyon gyorsan elkezd önbeteljesítő jóslattá válni. S ahogy egyre kétségbeejtőbbé válik a helyzet, úgy egyre nő a valószínűsége, hogy az egész újjáépítési folyamat fokozatosan katonai akcióvá fog átalakulni, ENSZ tisztviselőkkel és amerikai tisztekkel - a haiti nép helyett - a kormánykeréknél.

Feltételezem, hogy az újjáépítés előrehaladásával nőni fog a nyomás a fokozott nemzetközi felügyelet és az ipari területek szigorú rendezése (consolidation of power) érdekében. Bill Clinton egykori amerikai elnök fő szerepe ENSZ-küldöttként eddig az volt, hogy teljes gőzzel propagálja a ruhaiparba való további befektetéseket - ami gyakorlatilag még több sweatshop-ot jelent.

Ehelyett a fő prioritás az kellene, hogy legyen, hogy elősegítsük Haiti valódi önrendelkezését, amilyen hamar csak lehet. A legfontosabb a korábban erős és aktív társadalmi mozgalom újbóli mobilizációja lenne, Haiti az USA-tól, Franciaországtól való függőségének csökkentése (a függés elmélyítése helyett).

Sajnos valószínűbb, hogy az újjáépítési folyamat inkább az irakira fog hasonlítani. Az állami költségvetés Haitiben rendkívül kicsi. Néhány éve kb. 300 millió dollár volt, előző évben a segélyekkel együtt 900 millióra emelkedett. Tegyük föl, hogy most összegyűlik több milliárd dollár: ez hatalmas pénzmennyiség lenne Haiti számára. De vajon úgy költenék el, hogy az erőt és mozgásteret adna a haiti társadalom többségének, vagy megint azoknak a családoknak és vállalatoknak a kezébe kerülne a pénz, akik hagyományosan uralkodnak Haiti fölött, együtt külkereskedelmi partnereikkel az USA-ban és máshol. Azt hiszem, sajnos ez utóbbi fog bekövetkezni - már amennyiben nem támad föl újra a társadalmi mobilizáció hulláma, hogy megakadályozza ezt.

Ajánlott irodalom: Peter Hallward - Damming the Flood: Haiti, Aristide, and the Politics of Containment

Eredetileg megjelent: Socialist Worker 2185, 23 January 2010

Forrás: rednews.hu