Hands Off Venezuela

Költői életművét alig ismerték akkoriban. 1961-ben jelent meg Az igaz katona éneke című kötete, amelyet tíz év mulva követett a Puskagolyóként ébredtem című, 1972-ben a Fél lábammal a kengyelben, majd 1979-ben a 70 sztalinista költemény, ezzel a kötettel l980-ban irodalmi díjat is nyert.

Utolsó könyve, A versírás nevetséges művészetéből posztumusz kötet maradt.

Elkezdtem fordítani verseit, és öt fordítást szerepeltettem Az erdő meghódítása című műfordításkötetemben, de nem volt könnyű publikálni őket.

Kevés latin-amerikai költőt ismerek, aki annyira határozott állásfoglalással szállt volna szembe a Szovjetunió XX. és XXII. kongresszusán megfogalmazott opportunizmussal, mint Víctor Valera Mora tette.

Egyik kétségbeesett, ám ugyanakkor kihívó hangú versében így ír:

Kihívó hangja nem pamfletszerű. Víctor Valera Mora a forradalmi magányt saját lírai Énjén keresztül fejezi ki, a maga teljes összetettségében mutatva meg azt. A kubai Fayad Jamís, az argentin Juan Gelman, a salvadori Roque Dalton rokona ő.

A latin-amerikai költészet legutóbbi nagy korszaka egybeesik a földrész függetlenségi mozgalmainak fellángolásával, ám helytelen volna, ha pusztán társadalmi-politikai hatásokat, azok közvetlen tükröződését keresnénk olyan költői megnyilatkozásokban, amelyekből századunk kiemelkedő jelentőségű költői életművei jöttek létre. Az elemzők ennek a nemzedéknek a líráját gyakran nevezik „lázadó költészet”-nek, ám a lázadó jelzőt nem az avantgarde vagy posztmodern lázadás értelmében használják.

A latin-amerikai lázadó költészet hangja már az ötvenes évek második felében kialakul. A kubai Fayad Jamís például 1956-57-ben, Párizsban írja Hidak című kötetének verseit, amelyekben Apollinaire hatása a kubai hermetizmus megújított formai eredményeivel ötvöződve szólal meg egy olyan költő világlátásának tükrében, aki a Harmadik Világ fiaként él Európában. Nemcsak Apolinaire-t és Rimbaud-ót fedezi fel Párizsban, hanem francia fordításban József Attilát is. Ne becsüljük le ennek a közvetett hatásnak a jelentőségét. Volt már ilyen a latin-amerikai lírában, a fiatal Rubén Daríóra például Walt Whitman versei az akkor létező spanyol fordításokon keresztül hatottak.

Ernesto Cardenal 1960-ban publikálja a O órát. 1961-ben szervezi meg Carlos Fonseca Amador, Silvio Mayorga, Tomás Borge harcostársaikkal a Sandinista Nemzeti Felszabadítási Frontot. A politikai és költői avantgarde Latin-Amerika belső fejlődésének törvényeire hallgat, a lázadás abból a történelmi kényszerből születik meg a politikában és a költészetben egyaránt, amely felismeri, hogy Észak fenyegető erőszakára csakis a népek forradalmi erőszaka adhat választ. Másként szólal meg azonban ez a forradalmi eltökéltség a politikai összegzésekben, és megint másként a költészetben. Mintha az utóbbi olykor megrendültebben fejezné ki a földrész nyugtalanító helyzetét, amely a hatvanas években még nyugtalanítóbbá válik.

Latin-Amerika ugyanis végzetesen magára marad. Az Egyesült Államokkal kiegyezést kereső Szovjetunió nem rokonszenvezett a kontinens lázadó gerilláival, és emiatt számos latin-amerikai kommunista párt szembefordult a forradalmi megoldás gondolatával, ami pártszakadásokhoz, a forradalmi csoportok kiválásához vezetett. A Venezuelai Kommunista Párt például kizárja tagjai sorából Douglas Bravo gerillaparancsnokot. Heves vita támad a Venezuelai és a Kubai Kommunista Párt között.

Latin-Amerika költői közül igen sokan lesznek mártírjai a felszabadító harcnak. Mario Benedetti 1977-ben gyűjteményt állított össze az elmúlt két évtized latin-amerikai mártírköltőinek műveiből, és válogatásában tizenhárom ország huszonhét költője szerepel. köztük a perui Javier Heraud, az élve elégetett guatemalai Otto René Castillo, a sandinista Felszabadítási Fronthoz csatlakozó, húszéves Leonel Rugama.

1973-ban forradalmi tevékenysége miatt letartóztatják Francisco Urondót, az argentin avantgarde politikai színház megteremtőjét, az Indiák általános archívuma című mű szerzőjét. Három év múlva a hírhedt halálbrigádok fegyveresei gyilkolják meg. Az igazság az egyedüli valóság című verse a korszak alapversei közé tartozik:

A rács másik oldalán van a valóság, ezen
az oldalán a rácsnak szintúgy
ott a valóság, az egyedüli valótlan
maga a rács; a szabadság valódi, bár nem tudni,
hogy az élők világának része-e, vagy
a halottak világáé, a képzelgések világáé
vagy a virrasztásé, a kizsákmányolásé vagy
a termelésé. 

 A rács mint a valótlan világ szimbóluma, melynek két oldalán valódi világ van, az elnyomóké és az elnyomottaké, Urondo versében a korszak jelképévé válik.

Megjelenik a hatvanas évek latin-amerikai lázadó költészetében a forradalmi és opportunista stratégia közti konfliktus költői megszólaltatása is. Nem közvetlenül politizáló agitációs költészetre gondolok, hanem a végső soron válságos helyzet mélyen átélt költői megjelenítésére. Olyan költészetre, amely a maga sajátos eszközeivel méltó párja a korszakot híven tükröző testimonio-irodalomnak, amelynek világszenzációja Che Guevara bolíviai naplója volt.

Brecht hangja éled újjá egyik négysoros epigrammájában:

Nagyon is hasonló sorsot élt át az 1984-ben szívinfarktusban meghalt Víctor Valera Mora. Ót évvel korai halála után kiadták válogatott verseit, hatalmas sikerrel, még abban az évben a kötet második kiadására is sor került, mindkét kiadás gyorsan elfogyott. 1994-ben  megjelentek Caracasban Összes versei, és ettől kezdve a venezuelai irodalmárok a Bolivári Forradalom költő előfutáraként emlegetik.

Ady a forradalmi remények 1914-es világháborús vérbeborulása idején Dózsa György emlékét élesztgette:

Víctor Valera Mora a hatvanas évek felszabadító küzdelmeivel a 19. századi venezuelai szabadsághős, a hajdani parasztháború San Carlosban meggyilkolt vezetője nevében azonosul:

Ők azt hitték hogy Ezequiel Zamora örökre bevégezte teendőit
és kése és mértéket nem ismerő szíve követelése
az oligarchák békéjét nem dúlja fel soha többé
De nem mindegyik halott utazik csöndesen
némelyiküket bosszantja ha tétlenül tartózkodik itt
és makacsul követelődznek
és visszatérnek a népet új ütközetbe vezetni
és megvilágítják az ügyet mely az ő hiányukba öltözött
Nézzétek a halálra sebzett gerillát mindnyájunk apját
hogyan serceg az államszövetség utolsó széndarabkáiban
hogyan pattognak csontjai a földön
hogyan égetik föl a nádast
hogyan vetik máglyatűzre a férfi gyöngeségét
Nézzétek őt olajzöld színű egyenruhájában
hegyeken és utcákon félelmetesebb
mint akik ma ölnek és kezüket mossák
és meggyónnak az ünnepnapokon hogy bűneiktől megtisztuljanak
Mi több szentigaz és köztudott
hogy a San Carlos-i vég
rossz végzetű játszma vége volt
de elfeledték eltemetni éber halántéka lüktetését
Zamora lovagol urak
a nép fogai már
királyságtok falait szétrágják
és nem a tegnapi mezítelen nem is a süket nem is a vak többé
ma zászlót emel költői vannak szervezett puska védi

Arassátok le a vihart amit a széllel elvetettetek

És az egyenlőség testvériség szabadság amiről az Alkotmány beszél
olyan falat lesz számotokra hogy a szemetek kifordul tőle
Mert belefáradtunk már annyi nyomorúságba és cirkuszba
és végzünk a világ létező állapotával a fejébe golyót eresztve
Amit úgy hívnak Természeti Jog
halotti lepletek és sírotok lesz döntésünk szélörvénye alatt
mert tudjuk merre fordítsuk a puskát
és a vakmerőség rokonunkká avatta a dinamitot
Bűzlik már a parlamentáris demokrácia
mint égetett kénből felszálló jósjel
a zendülés karvalya a tüzek fölött kering
és várakozik ott várakozik
és lecsap és megismeri földi maradványaitokat
a jóvátétel napján a fölszentelt fegyverek előtt
Nyissátok ki rettegő kapuitokat oligarchák
mert tiveletek békét nem kötünk

Zamora a tűzvészben lovagol
és mi vagyunk ami bekövetkezik a jövendő lehetősége

(Én igazolom ezt a háborút, III)

Érdemes felidézni: Federico Brito Figueroa történész 1975-ben publikálja nagy művét, Ezequiel Zamora kora című monográfiáját. Az 1994-es hatodik kiadás előszavában jogos önérzettel írja, hogy „ez a «kicsiny értelmiségi söpredék» által sokat szidott és átkozott könyv szellemi iránytűként szolgált az 1992-es katonai és demokratikus lázadás vezetői számára.”

„Az a feladatunk, hogy a jelen harcainak részévé tegyük azok gondolkodásmódját és cselekedeteit, akik tegnap a lázadást jelképezték a régi rezsim ellen” ­– írta 1951-ben, amikor nagy művének első vázlatos részletét Ezequiel Zamora, egy fejezet a Nemzeti Történelemből címmel közzétette.

Sokszor felhívták a figyelmet arra, hogy Víctor Valera Mora César Vallejónak, a nagy peruinak rokona. De van egy magyar rokona is. A Nagyon fáj József Attilájának, a folyón fatutajként alászálló emberi faj gyötrelmétől szenvedő költőnek lelki magatartását éli át újra Víctor Valera Mora 1961 és 1984 között. Az életet, a szerelmet veszti el, ha a jövendő lehetősége nem válik valósággá. Hat évvel a Szovjetunió megszűnése és a magukat szocialistáknak nevező kelet-európai országok rendszerváltása előtt látnoki epigrammában üzen a jövendőnek:

Jól ismerjük legnagyobb költőink, Petőfi, Ady Endre, József Attila forradalmi magányát. Különös öröm számomra, hogy ezt egy latin-amerikai költő, az argentin Juan Gelman is észrevette, aki saját magát Jiři Wolkerral és József Attilával együtt képzelte egy latin-amerikai barikádra: